Cicanapló

Naoko ül a földön. Az asztal alatt, vagy a szekrény mellett,  esetleg a fürdőszobában, de szigorúan a padlón – nem szőnyegen! –, szigorúan ül – nem heveredik le! –, és néz maga elé. Ha felveszem, nyávogva ellenkezik, alig egy másodpercet marad meg az emberi kézben, aztán rúg és zsörtölődik, minden módon jelzi, hogy ő most már távozna.

Kosztya az ablakban van. Vagy a dobozában. Esetleg a másik szobában a szőnyegen heverészik. Úgy tűnik, Kosztya éppen megközelíthetetlen. Naoko felugrik mellé az ablakba (vagy be a dobozba, vagy a szőnyegre), de fél perc múlva már újra a padlón ücsörög. Nincs nyávogás, morgás, fújás. Egy nyikk se hallatszik, talán pofozkodás se volt, de Kosztya valami néma elutasítást sugároz magából, így Naoko lemondóan távozik.

Nem értem, hogy miért nem keres magának valami puha helyet, ahol ő is kényelmesen üldögélhet vagy alhat. Nem értem, hogy miért nem játszik valamivel, hiszen nem egy plüss, kötél, kupak és kavics várakozik körülötte. Nem értem, hogy miért nem vígasztalódik nálunk, amikor mi örömmel dédelgetnénk Kosztya helyett.

Ez a jelenet mostanában egyre gyakoribb. Félek, hogy Naoko nem boldog.

Említettem már, hogy mi a macskáinktól a könyvek iránti feltétlen rajongást várjuk el. Mondhatni, ez afféle beugró, amelyet a macskának teljesítenie kell, ha teljes jogú tagjává akar válni a családnak. Kosztya például annak idején még a macskaszittert is kitúrta a könyv elől, hogy ő élvezhesse az irodalmat - mert ekkora entellektüel. Aztán ott volt Nyina, aki néhány nálunk töltött hete alatt bizonyította, hogy érti és élvezi a verseket. Szóval joggal remélhettük, hogy Naoko e tekintetben nem fog rosszul teljesíteni, de azért kicsit várnunk kellett a perdöntő bizonyítékra.

A "könyvfaló" melléknevet Naoko már régen kiérdemelte, ugyanis nagy szeretettel harapdálta meg az olvasott könyveinket. Főleg a puhafedelű köteteink sínylették meg Naoko érkezését, ezeken ugyanis néha a fedelet és teljes lapokat átszaggató harapásnyomok találhatók. Jó kérdés, hogy ez értékítéletnek nevezhető-e, Naoko azért rágja-e a könyvet, mert az bizony nem nagyon érdemes forgatásra - erre is volt már példa, nem egyszer.

Most azonban Naoko felvonult mellém a galériára, ahol az ágyon olvasgattam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve egészen békés szándékkal rátelepedett a könyvemre. Ott aztán néhány centi távolságról nézett velem farkasszemet, nem tágított akkor sem, amikor lementem a fényképezőgépért, és visszatértem.

Egyáltalán nem értette, hogy mire gondolok, amikor finoman jeleztem, hogy nem látom a mancsától a szavakat.

És úgy döntött, ő most már végleg maradni fog itt.

Én pedig örültem, hogy mégsem menthetetlenül buta - habár azt még nem tudja, hogy melyik irányból kell olvasni a könyveket.

Naoko teljesen hülye. (Igaz ami igaz, gyakorlatilag az összes bejegyzést kezdhetnénk ezzel a mondattal.) Tudomásunk szerint ugyanis az elmúlt napokban kivételesen és csodával határos módon éppen nem csinált semmi rosszat – azon a papíron, ami hossza alapján első ránézésre egy guriga letekert vécépapírnak tűnik, de valójában az Naoko bűnlajstroma, az az utolsó tétel, hogy miközben megtanult felugrani az ablakba Kosztya mellé, természetesen leverte az ott lévő DVD-lejátszót, mert annyira ügyes, hogy neki ez nem jelentett gondot, szemben Kosztyával, aki fél éve annyira bénán ugrik fel napi tizenötször az ablakba, hogy még valami drága cuccot sem ver le közben. De ez már régen volt.

Szóval nem követett el éppen semmit, következésképpen nem is volt okunk komolyabban rászólni, pláne nem pokolbéli fenyítésekben részesíteni (utóbbira eddig is csak nyugodt és kedélyes szidalmaim verbalitásban megrekedt világában került sor). Ennek ellenére az elmúlt napokban mással sem telik a kis szörrel borított tömény ostobaság napja, hogy mélységes mélyen be van szarva valamitől, pontosabban ne szépítsünk: tőlünk. Amint egy kicsit is hirtelen mozdulatot teszünk (értsd: állásból lépésbe váltunk, odébb toljuk a széket, stb), azonnal rohan, hogy elbújjon valahová – többnyire fel a galériára, ott pedig mélyen a kanapé alá.

A minap például bemenekült előlem az egyik dobozkájába, én pedig éppen igen érzékeny hangulatomban voltam, így hát nem viselhettem, hogy egy ilyen ártatlan kis állat oktalanul féljen tőlem. Utánanyúltam tehát a dobozkába, és simogatni kezdtem, majd – mivel a póz igen kényelmetlen volt – megpróbáltam előszedni onnan. Ezellen teljes erejével tiltakozott, majd amikor elengedtem, már rohant is fel a kanapé alá. Nekem sem kellett több, úgyhogy miután elmorzsoltam egy bánatos könnycseppet a szemem alatt, utánamentem, és a simogatást immár a sokkal kényelmesebb, a parkettán hason fekvő pozícióban folytattam, vállig a kanapé alatt. A kedves kis állatka ezt bájos hátrálással fogadta. Hulló könnyem záporán át ezt még mindig nem hagytam annyiban, úgyhogy lementem a konyhába egy-két húsos jutalomfalatért, hogy előcsalogassam. A terv természetesen sikerült, mert Naokónak valószínűleg az agya helyén is gyomor van, így aztán ebben a módszerben aligha lehet csalódni. Előjött tehát, én pedig ölbevettem és szipogva simogatni kezdtem. A reakció? Rámfújt a mocsok, majd visszament a kanapé alá.

Ennek ellenére amikor épp nem rohan el előlünk, lehet simogatni, etetni, játszani vele, egyszóval abszolút nem tűnik úgy, mintha bármi baja lenne a világban. Könnyen lehet, hogy eddig valamiféle gát mögött volt a lelkiismerete (a dolog idáig egészen biztos), amely gát most már nem bírta tovább a bűnök és szemétségek áradatát, átszakadt, és Naokóra most egyszerre nehezedik minden gonoszságának súlya. Hogy tisztázzam a dolgot, a legutóbbi galériárafutása után odajárultam hozzá  a legnyájasabb stílusomban megkérdezni nagyjából azt, hogy „Mégis mi az anyád úristenéért menekülsz el előlünk állandóan, te retardált kis idióta?”, mire ő nyavintott egy kedveset, majd a tenyeremhez dörgölte a fejét, hogy simogassam meg, ha szabad kérnie.

Igazodjon ki rajta az, akinek két anyja volt.

Kövesd a Cicanaplót a Facebookon is!                    Megosztás

Kosztya igen szemtelen. Elég egy percre nem figyelni rá, és biztos, hogy megszerzi mindazokat a tiltott dolgokat, amiket ő játéknak titulál – ahhoz pedig, hogy játéknak tituláljon valamit, valószínűleg épp elég az, hogy tiltott helyen legyen az adott objektum. Kedvenc helye az íróasztalom teteje, valószínűleg azért, mert szereti a veszélyt (t.i. ha még egyszer lenyúl valami fontosat, agyonvágom), de a minap például a teli szemeteshez járult, percekig válogatott a tartalmában, ami pedig megtetszett neki, azt kihalászta, és elvitte játszani. Az esetet nem örökítettük meg, azonban ez eszünkbe juttatta Naoko egyik első hőstettét az új otthonában (nálunk). A kíváncsi utókorra való tekintettel ezt fényképezőgép-lencsén követtem nyomon, így most következzen egy képregény azokból az időkből, amikor Naoko még nevéhez méltóan (Sirajuki [jap] = fehér hó) fehér volt, icipici, mi meg még nem hittük el róla, hogy valaha is ilyen rossz lesz. Pedig ő már akkor igyekezett bebizonyítani.

„Ez meg itt micsoda?”

„Nem értem pontosan, de valószínűleg frankó dolog. Mondjuk elég hülyén rakták ide, hogy lássak bele így?”

„Jó lenne, ha békén hagynál, amíg körülnézek!”

„Ez a kék cucc kicsit zavar, nem tudom, minek ez ide.”

Eközben Kosztya: „A francba, ezek nem viccelnek, tényleg kidobták a kicsit a kukába, jobb lesz vigyáznom…”

„Nos, akkor tehát mostantól itt óhajtok élni.”

Ahány macska, annyiféle beépített motor. Van, amelyik csendesen zümmög, szinte nem is hallod, és olyan is van, aki a vízforralót is túlharsogja, ha olyanja van. És van, aki mindig dorombol, és olyan is akad, aki soha. Hát, nekünk mindkettő típusból lett egy-egy.

Kosztyába valamikor belekerült egy ellenállhatatlan dorombolás-ösztön. Persze, ha sok ember rohangál itt, akkor ritkán hallatja a hangját, de nyugodt körülmények között Kosztya akárhol fekszik éppen, ha az ember odamegy, és kettőt simít rajta, azonnal elkezd dorombolni. Ebben az a különösen mulattató, hogy még akkor is azonnal dorombol, ha amúgy nem kérne belőlünk. Így aztán néha minden lábával elrugdos, vagy próbál leszállni a kezemből, de azért hangosan dörmög közben.

Naoko éppen az ellentéte. Persze tud ő dorombolni, még hangosabban is, mint Kosztya, csak jól megnézi, hogy mikor és kinek teszi ezt. Alapvetően Kosztyának szokott dorombolni, ha egymást nyalogatva, összebújva fekszenek, vagy amikor megpróbálja a szőrét szopizni - mert erről még mindig nem szokott le teljesen. De néha az emberek is kaphatnak Naoko-dorombolást, a következő módon:

Naoko fent áll a galérián. Az ember felmegy a lépcsőn, de csak addig, hogy legfeljebb a feje teteje legyen egy magasságban a macskával, és szépen felnyúl, és leteszi a kifelé fordított tenyerét. Naoko pedig abban a biztos tudatban, hogy mind fizikailag, mind szellemileg és mentálisan az ember fölött áll, nagy kegyesen hozzádörgöli fejecskéjét a kinyújtot kézhez. Aztán meg egy kört, majd újra dörgölőzik. És ebbe úgy beleéli magát, hogy egyre hangosabban kezd dorombolni tőle. De ha az ember ekkor kézbe venné a macskát, az végzetes hiba lenne: a dorombolás két szempillantás alatt elhalna, Naoko pedig rúgkapálna, hogy engedjék el.

Az alábbi videó egy, az átlagosnál lelkesebb dorombolás-futamot mutat be. Érdemes megfigyelni Naoko egyedi örömkifejezési módját a videó egyes pontjain: ilyenkor hangos dorombolás közben rágcsálja a simogató kezet. (A dorombolás hangja csak olyankor hallatszik igazán jól, amikor közel jön a kamerához.)

Akik rendszeresen követik életünket a macskákkal, azok tudják, hogy Naoko másfél hete meghódította a legnagyobb magasságokat, és Kosztya után vetette magát a szekrény tetejére. Ezzel az eredményével csak azért van baj, mert Kosztya azt a helyet arra használta, hogy kiélvezze a magány óráit, és kicsit megszabaduljon az állandóan rajta lógó kicsitől. Hát, ennek vége lett. Érthető tehát, hogy Kosztyának új helyet kellett találnia.

Ma, ha nagyobbik cicánk szeretne elmélyülni, és gondolkozni az élet doglairól, vagy csak egyedül aludna kicsit, akkor az ablakba menekül. Abba az ablakba, ahová nem vezet út a fotel háttámláján keresztül, hanem embertelen magasságokat – valamivel több mint egy métert! – kell megugrania a hős macskának, ha ott akar lebzselni. Ott szokott nézelődni, felbukkanó muslicákra nyávogni vérszomjasan és jókat szundikálni. Még a bárányszőr fekhelyet is megkapta, hogy mégse kelljen a hideg falapon feküdnie – meg mert amióta nem fűtünk, a macskák nem ülnek annyira szívesen a radiátor előtt.

Naoko ettől a helyzettől teljesen ki van borulva. Ő maga, aki ha alaposan kinyújtózik, csaknem eléri az említett magasságot, sajnos képtelen feljutni az ablakba. A helyzet viszont megőrjíti. Ezt úgy tessék elképzelni, hogy az áratlan gazda ül az asztalnál, és mondjuk eszik. Kosztya ül az ablakban, és két lábra állva magyarázza a kis szárnyasoknak, hogy csak kerüljenek a közelébe, azonnal miszlikbe aprítja őket (vagyis inkább nanomiszlikbe, mert már így is miszliknyiek szegénykék), Naoko meg járkál a gazda és az ablak között, és ordítva nyávog. Néha megpróbál felmászni a szekrény rácsozatán, de sohasem jut a fényképen látható magasságnál feljebb, hanem onnan visszaesik.

Ennek a kiakadásnak legelkeserítőbb része a hajnal: mostanában menetrendszerű ugyanis, hogy reggel hat körüli kezdéssel, legalább egy órán keresztül idegborzoló, rekordhangosságú Naoko-nyávogás szórakoztat bennünket – szinte bizonyosan azért, mert Kosztya ez idő alatt az ablakban tartózkodik, szükségszerűen Naoko nélkül. (Ezt onnan tudjuk, hogy – hála a jó égnek – Naoko kifejlesztett egy külön ilyen alkalmakra tartogatott nyávogásfajtát, eszem a kis szívét.)

Mivel korábban feltettük néhányszor, egy picit el van kényeztetve, ez tény. De most már nem engedünk, akárhogy sír-rí is. Tanulja meg ezt is, mint a galérián való ugrálást. Ha néhanapján mégis felkerül oda - vagy mert felteszik, vagy mert elfelejti, hogy ő erre képtelen, és kétségbeesésében felugrik -, akkor órákon át nem jön le, hiszen csak a jó ég tudja, hogy mikor lesz újra alkalma feljutni oda. Mi azért szurkolunk, hogy tanulja meg az újabb halálugrást, mert kicsit zavaró ez a sok nyávogás...

Pénteken még nagyjából jól voltunk, de egyre csak gyűlt és gyűlt a feszültség a gyomrunkban; szombat reggelre a szívünk már a torkunkban dobogott, némaság vett erőt rajtunk és félelem. A hétvégét ugyanis újra távol terveztük tölteni a házi ragadozóktól – még akkor is, ha a múltkori eset után pontosan tisztában voltunk azzal, milyen megtorlásra is számíthatunk a részükről minden olyan percért, amely nem körülöttük forog.

Úgyhogy mielőtt elindultunk volna Pécsre, részletes tervet készítettünk a lakásban fellelhető, tönkretehető holmik biztonságba helyezéséről. Az elmot kitelepítettük a fürdőszobából, hogy elzárhassuk előlük a csapot, kádat, törölközőket és egyéb holmikat. A szennyestartót a zárt ajtó mögé helyeztük. A galériáról lepakoltuk az összes ott lévő DVD-t, a polcról a képkereteket és vázákat. Az étkezőasztalon világraszóló rendet raktunk, majd elszállítottuk a DVD-lejátszót a tévé mellől – ugyanis Kosztya ezen keresztül szeret felmászni az ablakba, újdonsült kedvenc helyére. Az előszobába akasztott kabátokat, sálakat elhelyeztük a szekrényben, a cipőket a bezárt szobában, majd háromszor ellenőriztük, hogy valóban zárva legyen az összes ajtó. Végül extra intézkedésként egy széket állítottunk az ablakba, ugyanis Naoko ezen a téren is szégyent hoz a macska névre, mert egyedül még mindig képtelen felugrani Kosztya mellé – viszont minden vágya ott lenni, és ha ez nem adatik meg neki, üvölt és rombol. Rengeteg kaja a tálba, és elindultunk.

És láss csodát, mire hazaértünk vasárnap este nyolckor – mindent a legnagyobb rendben találtunk. Két kedves, doromboló kismacska, egy lényegében üres, ellenben sértetlen szoba, és sehol semmi nyoma a várt, horrorfilmbe illő pusztításnak. Pedig már azon tanakodtunk, melyik eset rosszabb: ha többhavi fizetéssel kompenzálható károkat okoznak a lakásban, vagy ha karnisról lezuhant, törött lábú macskával kell a vasárnapi ügyeletre rohanni. De mivel nekünk áldott jó, velejükig ártatlan, kedves kismacskáink vannak és voltak mindig is, a kérdés elméleti maradt.

Kommentár nélkül két kép az alvó cukiságok cuki tappancsairól. (A részletek kedvelői nagyban is megtekinthetik a fotókat, ha a képekre kattintanak.)

Az okos macska a más kárán tanul, a buta a magáén sem - hangzik a közmondás. Vagy valami hasonló. Mindenesetre Naokót úgy fellelkesítette a múlt vasárnapi kis kiruccanás a szekrény tetjére, onnan meg a karnisra, hogy ismétlésre vágyott. Nem is egyszer. Mondhatni, függővé lett. Persze az is lehet, hogy Kosztya fájó hiányát próbálta meg áthidalni ezzel az ugrással, hiszen ő szokott oda lelépni előle. Akárhogy is, Naoko nem adta fel.

Történt tehát, hogy egy alkalommal egyedül voltam itthon, és látom ám, hogy Naoko bizony a szekrény tetjén üldögél, és elárvultan nézelődik. Kosztya, a gaz csábító már réges-régen elhagyta őkelmét, visszaugrott a galériára, levonult és élvezte azt, hogy most már nem ő van száműzetésben, hanem az őt a szerelmével örökösen zaklató, csöppnyi sziámi lányka.

Naoko persze próbált szabadulni a szörnyű elszigeteltségből. Nézte a karnist, hogy felmásszon-e rá - siccegtem -, nézte a függönyt, hogy leszánkázhatna-e rajta - siccegtem -, nézte a mélységet maga alatt - csendben figyeltem, ő meg visszakozott. Végül is halált megvető bátorsággal átnyúltam érte, a grabancánál fogva visszaemeltem a galériára, és reméltem, hogy ebből is tanult. Hiú ábránd volt, az biztos.

Legközelebb őrült kaparászásra szaladok be a másik szobából. Mit látok? Naoko feltehetően megpróbált átugrani és dorombolással zaklatni Kosztyát, de elvétette a távot. Most pedig ott függeszkedett a szekrényajtó rácsozatán, minden lábával kaparva és igyekezve feljutni. Aztán elegánsan lepottyant. A hátsó lábára érkezett, és lelkiekben kissé sértetten ugyan, de fizikailag sértetlenül eloldalgott. Esküszöm, valami gúnyos röhögésfélét hallottam fentről, Kosztya felől...

Aki itt feladja, azon minden macska röhögni fog örökkön-örökké - gondolta Naoko. Vagy azt, hogy a gyakorlat teszi a mestert. Mindenesetre tegnap reggel arra jöttem ki a konyhából, hogy fent a szekrény tetején két hegyes Naoko-fül látszik. Lejönni persze már sehogy sem tud, ez világos. Gondoltam, megértetem vele, hogy milyen rossz fentragadni, és előhoztam a joghurtos doboz tetejét. Volt ám izgalom, amíg Kosztya nyalogatta a joghurtot! De a lefelé vezető út nem kristályosodott ki egy szem kislánycicánk előtt. Így hát felmentem a galériára, és így, hogy vele egy síkban volt a motiváló erő, Naoko visszaugrott. Tapsvihar és éljenzés.

Ebédnél már Naoko a szemünk láttára vonult át Kosztya után. Reméltük, hogy kap néhány jólirányzott pofont, de a pofonok után mindjárt jött egy kis nyalogatás is, szóval Kosztya egészen megbékélt a vendéggel. Majd faképnél hagyta. Naoko pedig zavartan pislogott felénk, hogy vajon most mi lesz. Az lett, hogy Bálint összenyomta az üres műanyagpalackot, és a zajtól Naoko úgy megrettent, hogy már ugrott is vissza, majd menekült le a lépcsőn.

Minden jó, ha a vége jó. Nem mondom, hogy Naoko mostanra rutinos, de gyakorol, ha csak módja van rá. És kétségtelen, hogy egyelőre mindig visszajutott. Vagy legalábbis le. Szóval nagyon úgy fest a dolog, hogy Kosztyának új búvóhelyet kell találnia, ha magányra vágyik...

Kövesd a Cicanaplót a Facebookon is!                    Megosztás

Ezeknél elkényeztetettebb, finnyásabb és válogatósabb macskák a földön nincsenek, komolyan mondom. Tegnapelőtt ugyanis disznót áldoztunk a változatosság oltárán (magyarul a csirkemell helyett sertést vettünk a pörkölthöz), és – oké, lehet, hogy mi is finnyásak vagyunk valamicskét – hosszas munkával levagdostam a lapocka fehér, ún. mócsingos részeit. És mivel áldott jó szívem van, és az életem mással sem telik, mint hogy a macskák testi-lelki kedvében járjak, ezeket szépen kifőztem nekik vízben (tudniillik a féreglárvák miatt nem szabad nekik nyers húst adni – az állatorvos tanácsai című rovatunkat hallották). Meglehetősen szép adag lett, azt meg kell hagyni. Úgyhogy tegnap mindkét kis kártevő egy-egy szépen púpozott tál főtt malacot kapott reggelire, hogy szívük megteljen ragyogással és a Gerbeaudban érezzék magukat.

Erre mi a válasz? Kosztya ímmel-ámmal elkezdi eszegetni, Naoko meg leszürcsöli róla a zsíros levet, aztán bámul, hogy oké, de hol hagytad a Royal Canint, suttyókám? Idővel ehhez a tevékenységéhez Kosztya is csatlakozott. Áll két tányér hús a szoba közepén, a két idióta macska meg épp hogy csak rá nem csinál mélységes érdektelenségében. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy kirakom őket az utcára, hogy vadásszanak a jövőben patkányra a csatornákban, mint minden valamirevaló macska, és befogaduk helyettük két kedves kis menhelylakót vagy utcakölyköt, akik hálájuk jeléül sebesre horzsolnák a bokánkat a nagy és két hétig tartó dörgölőzés közben, ha kilónyi valódi húst kapnának reggelire a domesztikálóiktól.

Ehelyett inkább a macskákra amúgy tudvalevőleg hatástalan „eszi, nem eszi: nem kap mást”-taktikát választottam, szigorúan kiadva az ukázt Linának is. Minden városi macskára szégyent hoz ez a kettő, hogy a száraztáp reményében nem kell nekik a vadhús. E ponton derült ki, hogy az elkényeztetettség egyet jelent a maximális jóltápláltsággal is, ugyanis egész nap nem ettek szinte semmit, azonban ez a lehető legkevésbé sem zavarta őket: egyetlen nyávogás nem sok, annyi sem jött ki belőlük, nem ültek a konyhaajtóba, nem kunyeráltak még vacsora közben sem, egyszóval az elmúlt hónapokban annyit zabáltak, hogy kaja nélkül is jól lennének lakva vagy két hétig. Aztán ha újra felmászik valamelyik lángész a karnisra, majd leszakad az egész a méteres valaguk alatt.

Mindenesetre Linával összeültünk, és tanácskozásba fogtunk, hogy a fentieken kívül mi lehet még a magyarázat, míg le nem esett, hogy alighanem a disznóval van a baj – az ugyanis abszolút nem kóser. Fejünk fölött villanykörte gyulladt: a macskák akciójának kizárólag vallási oka lehet, s mint jó kis zsidók, megtagadják a sertésfogyasztást. Erre egyébként bizonyítékunk is van:

A fenti képen Naoko azt nézi, hogy vajon hol hiányzik Kosztya pajesza. A biztonság kedvéért – lásd alul – ellenőrzi, hogy nem maradt-e esetleg a kipában.

Úgyhogy, mivel mi megértő népek vagyunk, a jövőben nem kényszerítjük őket hitbéli meggyőződésükkel szemben álló táplálék elfogyasztására (már persze azután, hogy a jelenlegi elfogyott), továbbá kikóseroltatjuk etetés előtt a Royal Caninjüket. Mondanám, hogy péntek napszállta után nekik sem kell dolgozniuk, de az a helyzet, hogy a „dolgozni” szó jelentését egy három hetes szuperintenzív kurzuson sem lehetne megértetni velük, így ez a veszély nem is fenyegeti őket.

Kövesd a Cicanaplót a Facebookon is!                    Megosztás