Kosztya igen szemtelen. Elég egy percre nem figyelni rá, és biztos, hogy megszerzi mindazokat a tiltott dolgokat, amiket ő játéknak titulál – ahhoz pedig, hogy játéknak tituláljon valamit, valószínűleg épp elég az, hogy tiltott helyen legyen az adott objektum. Kedvenc helye az íróasztalom teteje, valószínűleg azért, mert szereti a veszélyt (t.i. ha még egyszer lenyúl valami fontosat, agyonvágom), de a minap például a teli szemeteshez járult, percekig válogatott a tartalmában, ami pedig megtetszett neki, azt kihalászta, és elvitte játszani. Az esetet nem örökítettük meg, azonban ez eszünkbe juttatta Naoko egyik első hőstettét az új otthonában (nálunk). A kíváncsi utókorra való tekintettel ezt fényképezőgép-lencsén követtem nyomon, így most következzen egy képregény azokból az időkből, amikor Naoko még nevéhez méltóan (Sirajuki [jap] = fehér hó) fehér volt, icipici, mi meg még nem hittük el róla, hogy valaha is ilyen rossz lesz. Pedig ő már akkor igyekezett bebizonyítani.

„Ez meg itt micsoda?”

„Nem értem pontosan, de valószínűleg frankó dolog. Mondjuk elég hülyén rakták ide, hogy lássak bele így?”

„Jó lenne, ha békén hagynál, amíg körülnézek!”

„Ez a kék cucc kicsit zavar, nem tudom, minek ez ide.”

Eközben Kosztya: „A francba, ezek nem viccelnek, tényleg kidobták a kicsit a kukába, jobb lesz vigyáznom…”

„Nos, akkor tehát mostantól itt óhajtok élni.”