Naoko teljesen hülye. (Igaz ami igaz, gyakorlatilag az összes bejegyzést kezdhetnénk ezzel a mondattal.) Tudomásunk szerint ugyanis az elmúlt napokban kivételesen és csodával határos módon éppen nem csinált semmi rosszat – azon a papíron, ami hossza alapján első ránézésre egy guriga letekert vécépapírnak tűnik, de valójában az Naoko bűnlajstroma, az az utolsó tétel, hogy miközben megtanult felugrani az ablakba Kosztya mellé, természetesen leverte az ott lévő DVD-lejátszót, mert annyira ügyes, hogy neki ez nem jelentett gondot, szemben Kosztyával, aki fél éve annyira bénán ugrik fel napi tizenötször az ablakba, hogy még valami drága cuccot sem ver le közben. De ez már régen volt.
Szóval nem követett el éppen semmit, következésképpen nem is volt okunk komolyabban rászólni, pláne nem pokolbéli fenyítésekben részesíteni (utóbbira eddig is csak nyugodt és kedélyes szidalmaim verbalitásban megrekedt világában került sor). Ennek ellenére az elmúlt napokban mással sem telik a kis szörrel borított tömény ostobaság napja, hogy mélységes mélyen be van szarva valamitől, pontosabban ne szépítsünk: tőlünk. Amint egy kicsit is hirtelen mozdulatot teszünk (értsd: állásból lépésbe váltunk, odébb toljuk a széket, stb), azonnal rohan, hogy elbújjon valahová – többnyire fel a galériára, ott pedig mélyen a kanapé alá.
A minap például bemenekült előlem az egyik dobozkájába, én pedig éppen igen érzékeny hangulatomban voltam, így hát nem viselhettem, hogy egy ilyen ártatlan kis állat oktalanul féljen tőlem. Utánanyúltam tehát a dobozkába, és simogatni kezdtem, majd – mivel a póz igen kényelmetlen volt – megpróbáltam előszedni onnan. Ezellen teljes erejével tiltakozott, majd amikor elengedtem, már rohant is fel a kanapé alá. Nekem sem kellett több, úgyhogy miután elmorzsoltam egy bánatos könnycseppet a szemem alatt, utánamentem, és a simogatást immár a sokkal kényelmesebb, a parkettán hason fekvő pozícióban folytattam, vállig a kanapé alatt. A kedves kis állatka ezt bájos hátrálással fogadta. Hulló könnyem záporán át ezt még mindig nem hagytam annyiban, úgyhogy lementem a konyhába egy-két húsos jutalomfalatért, hogy előcsalogassam. A terv természetesen sikerült, mert Naokónak valószínűleg az agya helyén is gyomor van, így aztán ebben a módszerben aligha lehet csalódni. Előjött tehát, én pedig ölbevettem és szipogva simogatni kezdtem. A reakció? Rámfújt a mocsok, majd visszament a kanapé alá.
Ennek ellenére amikor épp nem rohan el előlünk, lehet simogatni, etetni, játszani vele, egyszóval abszolút nem tűnik úgy, mintha bármi baja lenne a világban. Könnyen lehet, hogy eddig valamiféle gát mögött volt a lelkiismerete (a dolog idáig egészen biztos), amely gát most már nem bírta tovább a bűnök és szemétségek áradatát, átszakadt, és Naokóra most egyszerre nehezedik minden gonoszságának súlya. Hogy tisztázzam a dolgot, a legutóbbi galériárafutása után odajárultam hozzá a legnyájasabb stílusomban megkérdezni nagyjából azt, hogy „Mégis mi az anyád úristenéért menekülsz el előlünk állandóan, te retardált kis idióta?”, mire ő nyavintott egy kedveset, majd a tenyeremhez dörgölte a fejét, hogy simogassam meg, ha szabad kérnie.
Igazodjon ki rajta az, akinek két anyja volt.