Az okos macska a más kárán tanul, a buta a magáén sem - hangzik a közmondás. Vagy valami hasonló. Mindenesetre Naokót úgy fellelkesítette a múlt vasárnapi kis kiruccanás a szekrény tetjére, onnan meg a karnisra, hogy ismétlésre vágyott. Nem is egyszer. Mondhatni, függővé lett. Persze az is lehet, hogy Kosztya fájó hiányát próbálta meg áthidalni ezzel az ugrással, hiszen ő szokott oda lelépni előle. Akárhogy is, Naoko nem adta fel.

Történt tehát, hogy egy alkalommal egyedül voltam itthon, és látom ám, hogy Naoko bizony a szekrény tetjén üldögél, és elárvultan nézelődik. Kosztya, a gaz csábító már réges-régen elhagyta őkelmét, visszaugrott a galériára, levonult és élvezte azt, hogy most már nem ő van száműzetésben, hanem az őt a szerelmével örökösen zaklató, csöppnyi sziámi lányka.

Naoko persze próbált szabadulni a szörnyű elszigeteltségből. Nézte a karnist, hogy felmásszon-e rá - siccegtem -, nézte a függönyt, hogy leszánkázhatna-e rajta - siccegtem -, nézte a mélységet maga alatt - csendben figyeltem, ő meg visszakozott. Végül is halált megvető bátorsággal átnyúltam érte, a grabancánál fogva visszaemeltem a galériára, és reméltem, hogy ebből is tanult. Hiú ábránd volt, az biztos.

Legközelebb őrült kaparászásra szaladok be a másik szobából. Mit látok? Naoko feltehetően megpróbált átugrani és dorombolással zaklatni Kosztyát, de elvétette a távot. Most pedig ott függeszkedett a szekrényajtó rácsozatán, minden lábával kaparva és igyekezve feljutni. Aztán elegánsan lepottyant. A hátsó lábára érkezett, és lelkiekben kissé sértetten ugyan, de fizikailag sértetlenül eloldalgott. Esküszöm, valami gúnyos röhögésfélét hallottam fentről, Kosztya felől...

Aki itt feladja, azon minden macska röhögni fog örökkön-örökké - gondolta Naoko. Vagy azt, hogy a gyakorlat teszi a mestert. Mindenesetre tegnap reggel arra jöttem ki a konyhából, hogy fent a szekrény tetején két hegyes Naoko-fül látszik. Lejönni persze már sehogy sem tud, ez világos. Gondoltam, megértetem vele, hogy milyen rossz fentragadni, és előhoztam a joghurtos doboz tetejét. Volt ám izgalom, amíg Kosztya nyalogatta a joghurtot! De a lefelé vezető út nem kristályosodott ki egy szem kislánycicánk előtt. Így hát felmentem a galériára, és így, hogy vele egy síkban volt a motiváló erő, Naoko visszaugrott. Tapsvihar és éljenzés.

Ebédnél már Naoko a szemünk láttára vonult át Kosztya után. Reméltük, hogy kap néhány jólirányzott pofont, de a pofonok után mindjárt jött egy kis nyalogatás is, szóval Kosztya egészen megbékélt a vendéggel. Majd faképnél hagyta. Naoko pedig zavartan pislogott felénk, hogy vajon most mi lesz. Az lett, hogy Bálint összenyomta az üres műanyagpalackot, és a zajtól Naoko úgy megrettent, hogy már ugrott is vissza, majd menekült le a lépcsőn.

Minden jó, ha a vége jó. Nem mondom, hogy Naoko mostanra rutinos, de gyakorol, ha csak módja van rá. És kétségtelen, hogy egyelőre mindig visszajutott. Vagy legalábbis le. Szóval nagyon úgy fest a dolog, hogy Kosztyának új búvóhelyet kell találnia, ha magányra vágyik...

Kövesd a Cicanaplót a Facebookon is!                    Megosztás