Naoko ül a földön. Az asztal alatt, vagy a szekrény mellett, esetleg a fürdőszobában, de szigorúan a padlón – nem szőnyegen! –, szigorúan ül – nem heveredik le! –, és néz maga elé. Ha felveszem, nyávogva ellenkezik, alig egy másodpercet marad meg az emberi kézben, aztán rúg és zsörtölődik, minden módon jelzi, hogy ő most már távozna.
Kosztya az ablakban van. Vagy a dobozában. Esetleg a másik szobában a szőnyegen heverészik. Úgy tűnik, Kosztya éppen megközelíthetetlen. Naoko felugrik mellé az ablakba (vagy be a dobozba, vagy a szőnyegre), de fél perc múlva már újra a padlón ücsörög. Nincs nyávogás, morgás, fújás. Egy nyikk se hallatszik, talán pofozkodás se volt, de Kosztya valami néma elutasítást sugároz magából, így Naoko lemondóan távozik.
Nem értem, hogy miért nem keres magának valami puha helyet, ahol ő is kényelmesen üldögélhet vagy alhat. Nem értem, hogy miért nem játszik valamivel, hiszen nem egy plüss, kötél, kupak és kavics várakozik körülötte. Nem értem, hogy miért nem vígasztalódik nálunk, amikor mi örömmel dédelgetnénk Kosztya helyett.
Ez a jelenet mostanában egyre gyakoribb. Félek, hogy Naoko nem boldog.
Kövesd a Cicanaplót a Facebookon is! Megosztás