Pénteken még nagyjából jól voltunk, de egyre csak gyűlt és gyűlt a feszültség a gyomrunkban; szombat reggelre a szívünk már a torkunkban dobogott, némaság vett erőt rajtunk és félelem. A hétvégét ugyanis újra távol terveztük tölteni a házi ragadozóktól – még akkor is, ha a múltkori eset után pontosan tisztában voltunk azzal, milyen megtorlásra is számíthatunk a részükről minden olyan percért, amely nem körülöttük forog.

Úgyhogy mielőtt elindultunk volna Pécsre, részletes tervet készítettünk a lakásban fellelhető, tönkretehető holmik biztonságba helyezéséről. Az elmot kitelepítettük a fürdőszobából, hogy elzárhassuk előlük a csapot, kádat, törölközőket és egyéb holmikat. A szennyestartót a zárt ajtó mögé helyeztük. A galériáról lepakoltuk az összes ott lévő DVD-t, a polcról a képkereteket és vázákat. Az étkezőasztalon világraszóló rendet raktunk, majd elszállítottuk a DVD-lejátszót a tévé mellől – ugyanis Kosztya ezen keresztül szeret felmászni az ablakba, újdonsült kedvenc helyére. Az előszobába akasztott kabátokat, sálakat elhelyeztük a szekrényben, a cipőket a bezárt szobában, majd háromszor ellenőriztük, hogy valóban zárva legyen az összes ajtó. Végül extra intézkedésként egy széket állítottunk az ablakba, ugyanis Naoko ezen a téren is szégyent hoz a macska névre, mert egyedül még mindig képtelen felugrani Kosztya mellé – viszont minden vágya ott lenni, és ha ez nem adatik meg neki, üvölt és rombol. Rengeteg kaja a tálba, és elindultunk.

És láss csodát, mire hazaértünk vasárnap este nyolckor – mindent a legnagyobb rendben találtunk. Két kedves, doromboló kismacska, egy lényegében üres, ellenben sértetlen szoba, és sehol semmi nyoma a várt, horrorfilmbe illő pusztításnak. Pedig már azon tanakodtunk, melyik eset rosszabb: ha többhavi fizetéssel kompenzálható károkat okoznak a lakásban, vagy ha karnisról lezuhant, törött lábú macskával kell a vasárnapi ügyeletre rohanni. De mivel nekünk áldott jó, velejükig ártatlan, kedves kismacskáink vannak és voltak mindig is, a kérdés elméleti maradt.