Cicanapló

Kosztya mostanában újra ideális cicaként viselkedik. Volt egy hosszabb dackorszaka vagy kamaszkora vagy egyszerűen mizantróp érája, amikor nem volt hajlandó egy percig sem ölben maradni, és már azon keseregtünk, hogy ennyi erővel bengáli macskát is vehettünk volna (ami tudvalevőleg gyönyörű és hatalmas jellem, csak épp – vadmacska ősei miatt – nem állhatja a babusgatást). Azóta sem tudjuk megmagyarázni, hogy ez miért lehetett, mert bár egyértelműen akkortájt kezdődött, amikor hazahoztuk Naokót, ami miatt akár haragudhatott is Kosztya – csak épp egyetlen napig sem fújt az új szerzeményre, hanem látszólag nagyon örült, hogy újra van társa, így pedig nem tűnik logikusnak a sértettség mint magyarázat.

Mindenesetre talán nem is számít, mert ahogy arra már utaltam, a korszak elmúlt, és Kosztya szerencsére újra azt látja (nagyon helyesen!) egyébként sem túl stresszes napjai legkellemesebb részének, amikor ölben lehet, és élvezheti a simogatást. A minap például az Antikrisztus című filmet élvezte végig az ölemből (és csak néha vetett lesújtó pillantásokat a tévére, amikor abból a nyugalmát megzavaró hangokat vélt észlelni), de a társasjátékok lebonyolítását is előszeretettel nehezíti meg két láb és minimum egy kéz lefoglalásával.

Azt a szokását a hosszú dackorszak alatt elfelejtette, hogy felugorjon az emberek ölébe, ezért most már csak vágyakozó pillantásokat ereszt meg az adott gazda ölére bámulva. Ha aztán felvesszük, akkor néha elégedetten oldalra veti magát, de ennél is gyakrabban érzi úgy, hogy neki mint főnöknek feltétlenül rendezkednie kell. Ilyenkor körbe-körbe mászkál hangosan dorombolva, aztán menetrendszerűen lesétál az ember lábairól, mintha egyébként neki aztán marhára nem is lenne fontos ez az ölben-dolog. Ezt ilyenkorra általában megelégelem, visszahelyezem az ölembe, majd pedig erélyesen elhelyezem fekvő helyzetben. Így Kosztya úgy tehet, mint aki csak beletörődik a sorsába, és az élvezkedés leglátványosabb jeleit produkálva mély dorombolásba merülhet, alkalmasint össze-vissza tekeregve, hanyatt fordulva és nyújtózkodva jó dolgában.

Nagy szerencsénk van ám, mert a macskáink igen háziasak. Szívesen tesznek-vesznek, rendezkednek a lakásban, és még egy kis takarítástól sem riadnak vissza. Sőt, még a nagytakarítás is csak egy kicsit zavarja meg őket. Kosztya azért picit tart a porszívótól, míg Naoko kellő távolságtartással ugyan, de érdeklődve szemléli. De azért mindketten jobban szeretik a seprűt és a felmosófát.

A minap, amikor kipakoltuk a fél fürdőszobát takarítás címen - vagyis izgalmas felfordulást csináltunk a macskák szemszögéből -, Naoko ugyancsak meglepve szemlélte, hogy a felmosóvödörben, ahová máskor ő esik bele nagy harcok során, miféle habos víz lötyög. De lehet, hogy nem volt itt semmi meglepetés: egyszerűen csak minőségellenőrzést tartott.

De örömmel jelenthetem, hogy nem csak a takarítás érdekli a mi macskáinkat! A minap két gombolyag hímzőfonállal, néhány varró- és sok gombostűvel, valamint egy csinos kis tűpárnával érkeztem haza. (Rutinos macskatulajdonosok már biztos látják maguk előtt a végkifejletet...) Az egész szett egy nejlonzacskóban volt, bekötözött szájjal. És kikerült az asztalra.

Egy darabig minden jól is ment, a macskák máshol aludtak és játszottak, én pedig szépen elfeledkeztem a kis varrószettemről. Így hát alaposan meg is lepődtem, amikor hallottam némi zörgős-ugrálós zajt, és egyszer csak előbukkant Kosztya a szobában, szájában a zacskóval. Valójában elbűvölő volt, ahogy a csomót a szájában tartva beszaladt, ezért meg is dicsértem, hogy milyen kedves, amiért idehozta nekem - és úgy tettem, mint akiben fel se merül, hogy éppen a zsákmányával vonult át a másik szobába.

A zacskó a laptop mellé került az asztalra, és nyugalomban telt egy éjszaka - mert a macskák ki vannak zárva a szobából, amíg mi alszunk. Reggel aztán, amíg én a fürdőszobában foglalatoskodtam, a macskák összefogtak, és hozzájutottak a zacskóhoz. Nem dédelgetek naiv elképzeléseket arról, hogy szoktak-e a laptopom környékén járni, de azért meglepődtem, hogy ilyen gyorsan felfedezték az áhított zsákmányt.

Nem telt bele negyed óra, és a zacskó felhasítva, a gombolyagok széttekerve, a tűpárna a földön pofozgatva várt, mire visszatértem a szobába. Jó gazdaként mindent elvettem tőlük, de azért még gyorsan lefotóztam Naokót a gombostűkkel.

Aztán elmagyaráztam neki, hogy kés, villa, olló - na meg gombostű - macska kezébe nem való. A kérdés persze továbbra is gyötör: honnan tudják mindig, hogy hol kell keresni, és melyik zacskó rejti a legjobb játékokat? Pláne, ha azoknak nincs is szaguk. Ez biztosan valami hatodik érzék a macskáknál...

A jólvégzett rosszalkodás után persze édes a pihenés, ahogy az igen ártatlan pofival szundikáló Kosztya és Naoko is bizonyította azután, hogy mindent elvettem tőlük, és a helyükre somfordáltak:

Most azt várom, hogy megtanuljanak mosogatni.

... kirúgom az oldalát!

Bizony, nőnek, mint a bolondgomba. Nem mondom, hogy egyáltalán nem férnek már meg ketten a karácsonyra kapott párnán, de ha nyújtózni akarnak egyet, akkor bizony lelóg a kezük-lábuk róla. Persze ez őket cseppet sem zavarja. Úgy tűnik, a konvektor mellett meleg van még a padlón is.

Az, hogy egyre nagyobbak és nehezebbek abban se gátolja meg őket, hogy egymásra feküdjenek. No jó, főként Naoko fekszik Kosztyára. Neki viszont láthatólag meg se kottyan a plusz súly:

Egyébként főleg a képeket nézve, vagy ha elutazunk, akkor tűnik fel, hogy megint mennyit nőttek. Körülbelül azonos maradt eddig a méretkülönbség köztük, így hát van egy nagyobb és egy kisebb cicánk. Aztán néha meglepve látjuk, hogy valójában egyre nagyobbak mindketten.

Napok óta tervezem, hogy milyen nagy kesergéssel kezdem majd ezt bejegyzést, hogy nincs már nekem ölben üldögélő, bújós cicám. Mert valaha az ember legnagyobb gondja az volt számítógépezés közben, hogy az egyik, vagy esetleg mindkét kezét lefog(lal)ja egy macska. Néha kettő. Például így:

Ez persze csak néha volt bosszantó, ha az ember feltétlenül blogot akart írni. De általában jól szórakoztam azzal, hogy lefotózzam őket a szabad kezemmel. Így hát kész kis sorozatunk van arról, hogy Kosztya hogyan sajátította ki annak idején a kezeket.

Különben Kosztya a kezdet kezdetén nehezen volt meghódítható. Igen rosszul esett neki, hogy elvittük otthonról, meg sokan is voltunk egyszerre, a lakásban, amikor megérkezett szóval az első napokban legfeljebb oda lehetett hozzá menni, és megsimogatni ott, ahol éppen feküdt. De aztán sikerült meghódítani, és ha ölbe vettük, végül már boldogan maradt.

Körülbelül ekkor vált Kosztya egy doromboló-géppé. Ha csak hozzáértünk, azonnal rákezdett, még akkor is, amikor közben próbált elmenni. Igazából azóta se tud ellenállni ennek az ösztönnek. Ha az ember magához öleli, előbb-utóbb rákezd a mormogásra. Ez még most is igaz, ha odamegyek hozzájuk, és simogatni kezdem az összebújt cicákat, Kosztya két pillanat alatt dorombolni kezd. Különben később úgy belejött az ölben ülésbe, hogy már idegenekhez is felmászott, és órákon keresztül durmolt az ölükben.

Máskor meg nálam vett fel hihetetlennél hihetetlenebb pózokat alvás közben. Valójában azóta is imád lelógatott fejjel aludni. Biztos azt hiszi, okosabb lesz, ha hagyja, hogy oda folyjon a sok vér.

Aztán ugyancsak megsértődött azon, hogy Naoko idekerült. De az is lehet, hogy egyszerűen csak olyan korszakában volt. Mindenesetre Kosztya egy darabig nem kért belőlünk. Valahol szerencse, hogy Naoko akkor még részeltetett bennünket abban a kiváltságban, hogy az ölünkben kucorgott...

Mert különben Naoko rögtön bújósan kezdte a az ittlétet. Eleinte tartott Kosztyától, hát természetes volt, hogy hozzánk járt menedéket kapni. Aztán egyre jobban összebarátkoztak, és mi lassan kiszorultunk a képből. Azért még voltak jó pillanatok, amikor lefoglalta a számítógép előtt ülők kezét.

Majd egyszer csak Naoko is megorrolt ránk. Mivel nem hoztunk egy még újabb és még kisebb kiscicát, ezúttal aligha foghatjuk a dolgot arra, hogy ezen sértődött meg. De az egyszer biztos, hogy Naoko nem kért többet az emberekből (annál inkább kért Kosztyából, akit mindenhová követ(ett), és ha nem találta, keservesen nyávogni kezdett), sőt, tiltakozva nyervogott, ha valaki fel merte venni. Alvás közben azért oda lehetett hozzá járulni, és mindennemű elmozdítás nélkül megsimogatni.

Ahogy a bejegyzés elején már céloztam rá, valójában ez a helyzet így volt egészen az elmúlt időkig. Kosztya még mutatott némi érdeklődést - főleg Bálint iránt -, őt fel lehetett venni, és akkor dorombolt, de ölben ülni kevésbé volt kedve. Naoko nem kért semmiből. Aztán tegnap filmnézés közben ölbe vettük Kosztyát, aki heves dorombolással nyúlt végig mindkettőnkön (hihetetlenül nagy!), és végigaludta a filmet. Este pedig Naokót vettem fel, ráadásul Kosztya mellől, és nem hogy semmi kifogást nem emelt, de akkor már maradt és el is aludt nálam. Szóval van remény. Mondhatni, látom a fényt az alagút végén. Részben azért, mert Naoko éppen itt ül az ölemben (és nagyon szeretne írni a gépen, de nem hagyom), részben pedig, mert ma is megmaradt a kezemben egy kicsit. Mégpedig tisztára úgy, mint egy kisgyerek:

Naoko imádja Mr. Darcyt. Tudom, ki nincs így ezzel? Így aztán, amikor a minap a Büszkeség és balitéletet néztem, ott ült, nehogy egy perces it elmulasszon. És amikor úgy látta, hogy Lizzy nem Mr. Darcyval beszélget, nagyon felháborodott. Gyorsan közelebb ment, hogy ellenőrizze, amit lát:

Aztán megpróbálta megpöcögtetni a képernyőt, hogy ezzel bírja távozásra Mr. Wickemet, aki aljas módon lekötötte Lizzyt.

Úgy belejött ebbe a dologba, hogy ezután már maradt is a tévé előtt - hiába mondtam neki, hogy elromlik a szeme, ha olyan közelről nézi a filmet. Így, amikor lementem teát főzni, Naoko felfedezte, hogy a képernyőkímélő is éppen olyan izgalmas, mint a film:

Kosztya talált magának egy új törzshelyet. A napot mindig ott kezdi - szerintem körlülbelül onnantól kezdve, hogy szürkülni kezd odakint. Ez pedig az ablak, nem is az eddig megszokott ablakok egyike, hanem egy harmadik, ahová tévén, dvd-lejátszón és egyéb leesés esetén erősen károsodó tárgyakon át vezet az út. De hát Kosztya szereti a kihívást. (Vagy nem érdeklik az ingóságaink...)

Egyébként ebből az ablakból pontosan ugyanaz látható, mint a többiből: a belsőudvar. Hogy nagy mozgolódás van ott, az egy percig sem kérdéses. Ma még egy madár is odakeveredett, heves farokcsóválásra ingerelve Kosztyát. Egy szó mint száz, az új őrhely annyira izgalmas, hogy Kosztyát sehogy se lehet onnan kimozdítani. Ha például előállok a reggelivel, rendreutasító nyávogást kapok csak válaszul. Amikor meg erővel a tálkája elé rángattam, megevett három falatot a kedvemért, majd visszarohant az ablakba, nehogy elmulassza a kinti show-műsor legjobb pillanatait.

Kosztya tehát az egész délelőttöt az ablakban kuporogva töltötte, és bámulta az valójában egyébként nem olyan mozgalmas életét a háznak. (Biztos elveszett benne egy unatkozó öregasszony...) Naoko meg, aki nem tud és/vagy akar felugrani abba az ablakba (mert a másik kettőbe gyakran feljár!), kiszorult mind Kosztya figyelméből, mind a buliból. Eleinte hősiesen viselte a magányt, és keresett magának valami játékot, amivel elüthette az idejét.

A hangok alapján egy ideig jól is ment minden, de idővel azt vettem észre, hogy látványosan unatkozik: eleinte egyre kedvetlenebbül zajongott odafent, aztán szájában a plüssel leszaladt a galériáról. Letette a szoba közepén, körbenézett, és idelent is dobálta kicsit. De nem volt az igazi. Nem adta fel, ismét a szájába kapta, és visszanyargalt. De ott sem esett elég jól a játék. Így aztán újra letrappolt, és ezt még párszor megismételte, egyre kétségbeesettebben. (Különben elmondhatatlanul édes, ahogy hurcolja a játékait, pláne, amikor felviszi a galériára őket. De lefényképezni szájában az egérrel egyelőre képtelenségnek bizonyult...)

Végül egy elveszett, roppant elégedetlen nyavintással adta a világ tudtára, hogy neki ez a helyzet azért egy kicsit rossz. Kosztya, a galád persze rá se hederített, de én mindjárt megszántam. Felvettem, és egy kicsit még bújt is kezemben, pedig azért az ritkaságszámba megy nála. De pár perc után megunta, és távozott. Biztos, mert nem voltam hajlandó megnyalogatni a fülét.

Délutánra azért Kosztya otthagyta az ablakot, és helyreállt a macskák között a rend. Végül már együtt aludtak a jól megszokott módon a fotelben.

Tél van, hideg és fagy. Naná, hogy minden macska a magából meleget ontó kályhákat, radiátorokat preferálja ilyenkor. (Kivéve, aki nem, de róla majd máskor ejtünk szót.) Naoko, ha már nagyon rossz a helyzet, behúzódik a konvektor alá, mögé is. Vesztére.

Ma ugyanis, amikor hazaérvén feltekertük a konvektort, a hirtelen felcsapó láng megpörkölte Naoko bajszát. Fájdalommal szerencsére nem jár(t) az eset, csak a szépségen esett némi kis csorba - és ez így is marad most jó pár hétig, amíg a pörkölt végű bajszok le nem cserélődnek.

Mindezt pedig tapasztalatból tudom, mert néhai (szintén fehér, de nemesi vértől mentes) macskám is eljátszotta ezt kétszer. Én nem tudom, mire gondolnak ezek a konvektor-tervezők, meg azt se, hogy hosszú távon miért nem tanulnak a macskák a veszélyes élményekből, de csak azt tudom mindenkinek javasolni, hogy legyen résen. Ezek összeesküdtek ellenünk. Vagy a macskabajszok ellen...

A kedves kis Naoko minden meggyőződésével és csöppnyi, ám annál egocentrikusabb agyával úgy hiszi, hogy az egész világ természetszerűen ő körülötte forog, és ha ebben a rendeltetésszerű működésben valami zavar állna be, akkor szolgák hadának kell lesni még nem csak nem is a kívánságait, hanem kimondatlan fájdalmait. Ma reggel 7 óra körül  például épp senki nem foglalkozott Őmacskaságával, ideértve Kosztyát is. Úgyhogy Naoko fogta magát, és torkaszakadtából üvölteni kezdett, de egészen irreális módon, mintegy hatvan percen keresztül, megállás és halkulás nélkül, azzal a kitartással, ami más hajnalokon is jellemzi és segíti őt az ajtó kaparásában, elképzelhetetlenül hangosan, egyre hangosabban, és minden létező hangszínét bevetve. Azaz nem: csak az idegtépő hangszíneket bevetve, a többit persze megtartja arra a heti két-három percre, amíg épp nem méltatlankodik valamin.

Érthető módon minderről semmilyen felvétel nem készült, hangfelvétel sem, már csak azért sem, mert nem lett volna publikus az időnként fel-felhangzó káromkodás-ömleny. Álljon itt inkább néhány fotó Naoko ideköltözésének másod-harmadnapjáról, amikor még egy tüneményes kiscica volt, egy normális pályán forgó világban, aranytrónusok és szolgasereg nélkül.

Ekkoriban Naoko még olyan beszari volt, hogy Dorothy oroszlánja keresztes vitéznek tűnt volna mellette. Ebből kifolyólag már egészen kis vertikális távolságokból sem volt mersze lefelé távozni, egy szék vagy két lépcsőfok már döbbenetes kihívásul szolgált számára. Ott maradni viszont sosem akart a szédítő magasságok tetején, lefelé pedig ugye nem jött, maradt tehát a felfelé menekülés, ahonnan újra nem jött lefelé, tehát még feljebb menekült, és így tovább. Így keveredett el a fenti képen is látható sík képernyős monitor mintegy egy centi vastag tetejére.

Miután körülnézett, észlelte, hogy most aztán zsákutcába került, mert ennél már nincs feljebb, lefelé meg határozottan a mélység vezet. Úgyhogy az alábbi képen már megelőlegezi uralkodói mivoltát, és beszédes ábrázatával nagyjából azt mondja, hogy „te meg mit szórakozol azzal a fényképezőgéppel, mikor nyilvánvaló, hogy engem innen le kellene venni?!”.

Amint az a korábbiakból talán már kiderült, az állat túlélte a veszélyes incidenst.

Naoko igen nagy könyvfaló. Nem egy kötetünk sarkán találhatók mély fognyomok, amelyek az ő kitartó, és ugyancsak agresszív támadásának eredményei. Hasonló a hozzáállása a magazinokhoz is. Igazából ha egy percre nem figyelünk, garantáltan megcsócsál minden papírt (a múltkor egy boriték sarkát menekítettem ki a szájából...). Az önmagában álló könyvek kicsit kevésbé érdeklik, inkább azokat a dolgokat támadja meg, amikkel éppen mi foglalkozunk. De nem remélem, hogy ez valamiféle féltékenység: Naoko ilyesmit csak akkor érez, ha Kosztya a mi kezünkben, és nem mellette dorombol...

Azonban az egyszer biztos, hogy ma, amikor az ágyon lapozgattam egy magazint, Naoko ott termett, és azonnal vizslatni kezdte az újságot. Párszor megtámadta, de végül is a hátlapja tetszett neki a legjobban. Az alábbi videón megtekinthető, amint Naoko szarkává változik, és rábukik a fényes és csillogó holmikra. (Vagy egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy Naoko nőt játszik...) A kis hős minden erejét összeszedi, hogy kikaparja magának a gesztenyét. Vagyis a gyűrűt.

A sikertelenség a végtelenségig felbőszítette Naokót, ezért éktelen dühében nekiesett az újságnak, hogy azonnal szétrágja:

De az is lehet, hogy megpillantotta a gyűrű árát, és ezen a rabláson húzta ennyire fel magát. Akárhogy is, az újság keservesen megbánta bűnét (hogy nem adta át Naokónak a kincset). Íme a haláltusa:

Itt is vannak a jól megérdemelt képek, sőt, még ráadás is van köztük!

Ezen a képen a közös fürdőzés látható, utána pedig csak úgy szépek és aranyosak: 

Ez pedig az a kép, amikor Naoko az én ölemből Kosztyára vetette magát, és ott aludt tovább, csak a fotózás kedvéért néztek még egy morcosat.

Íme Naoko, az igazi nő, aki minden körmét latba vetve igyekszik felfelé a lábamon:

Saját farkának korláton való kergetését kipihenő Holovácz 1:

A tőle tanuló, őt figyelő Holovácz 2:

A tanulás gyümölcse a mai napra érett be, de sajnos még nem tökéltes. Naoko a másik galéria alsó, széles korlátján igyekezett körbepördülni, de a két hátsó lába célt tévesztett, így a két melsővel kapaszkodva lógott fél percig a szédítő magasság fölöt, majd kecsesen lezuhant. Szerencsére ott álltam, és elkaptam. Ijesztő volt, komolyan.

Tegnap este, mire felmentem lefeküdni, a macskák már rég az ágyban voltak. Nem tudom, ki mit gondol, de én valami olyasmit véltem kiolvasni a tekintetükből, hogy ha ilyen későn szeretnék lefeküdni, akkor jobban tenném, ha inkább a kanapén aludnék.