Kosztya talált magának egy új törzshelyet. A napot mindig ott kezdi - szerintem körlülbelül onnantól kezdve, hogy szürkülni kezd odakint. Ez pedig az ablak, nem is az eddig megszokott ablakok egyike, hanem egy harmadik, ahová tévén, dvd-lejátszón és egyéb leesés esetén erősen károsodó tárgyakon át vezet az út. De hát Kosztya szereti a kihívást. (Vagy nem érdeklik az ingóságaink...)

Egyébként ebből az ablakból pontosan ugyanaz látható, mint a többiből: a belsőudvar. Hogy nagy mozgolódás van ott, az egy percig sem kérdéses. Ma még egy madár is odakeveredett, heves farokcsóválásra ingerelve Kosztyát. Egy szó mint száz, az új őrhely annyira izgalmas, hogy Kosztyát sehogy se lehet onnan kimozdítani. Ha például előállok a reggelivel, rendreutasító nyávogást kapok csak válaszul. Amikor meg erővel a tálkája elé rángattam, megevett három falatot a kedvemért, majd visszarohant az ablakba, nehogy elmulassza a kinti show-műsor legjobb pillanatait.

Kosztya tehát az egész délelőttöt az ablakban kuporogva töltötte, és bámulta az valójában egyébként nem olyan mozgalmas életét a háznak. (Biztos elveszett benne egy unatkozó öregasszony...) Naoko meg, aki nem tud és/vagy akar felugrani abba az ablakba (mert a másik kettőbe gyakran feljár!), kiszorult mind Kosztya figyelméből, mind a buliból. Eleinte hősiesen viselte a magányt, és keresett magának valami játékot, amivel elüthette az idejét.

A hangok alapján egy ideig jól is ment minden, de idővel azt vettem észre, hogy látványosan unatkozik: eleinte egyre kedvetlenebbül zajongott odafent, aztán szájában a plüssel leszaladt a galériáról. Letette a szoba közepén, körbenézett, és idelent is dobálta kicsit. De nem volt az igazi. Nem adta fel, ismét a szájába kapta, és visszanyargalt. De ott sem esett elég jól a játék. Így aztán újra letrappolt, és ezt még párszor megismételte, egyre kétségbeesettebben. (Különben elmondhatatlanul édes, ahogy hurcolja a játékait, pláne, amikor felviszi a galériára őket. De lefényképezni szájában az egérrel egyelőre képtelenségnek bizonyult...)

Végül egy elveszett, roppant elégedetlen nyavintással adta a világ tudtára, hogy neki ez a helyzet azért egy kicsit rossz. Kosztya, a galád persze rá se hederített, de én mindjárt megszántam. Felvettem, és egy kicsit még bújt is kezemben, pedig azért az ritkaságszámba megy nála. De pár perc után megunta, és távozott. Biztos, mert nem voltam hajlandó megnyalogatni a fülét.

Délutánra azért Kosztya otthagyta az ablakot, és helyreállt a macskák között a rend. Végül már együtt aludtak a jól megszokott módon a fotelben.