Napok óta tervezem, hogy milyen nagy kesergéssel kezdem majd ezt bejegyzést, hogy nincs már nekem ölben üldögélő, bújós cicám. Mert valaha az ember legnagyobb gondja az volt számítógépezés közben, hogy az egyik, vagy esetleg mindkét kezét lefog(lal)ja egy macska. Néha kettő. Például így:

Ez persze csak néha volt bosszantó, ha az ember feltétlenül blogot akart írni. De általában jól szórakoztam azzal, hogy lefotózzam őket a szabad kezemmel. Így hát kész kis sorozatunk van arról, hogy Kosztya hogyan sajátította ki annak idején a kezeket.

Különben Kosztya a kezdet kezdetén nehezen volt meghódítható. Igen rosszul esett neki, hogy elvittük otthonról, meg sokan is voltunk egyszerre, a lakásban, amikor megérkezett szóval az első napokban legfeljebb oda lehetett hozzá menni, és megsimogatni ott, ahol éppen feküdt. De aztán sikerült meghódítani, és ha ölbe vettük, végül már boldogan maradt.

Körülbelül ekkor vált Kosztya egy doromboló-géppé. Ha csak hozzáértünk, azonnal rákezdett, még akkor is, amikor közben próbált elmenni. Igazából azóta se tud ellenállni ennek az ösztönnek. Ha az ember magához öleli, előbb-utóbb rákezd a mormogásra. Ez még most is igaz, ha odamegyek hozzájuk, és simogatni kezdem az összebújt cicákat, Kosztya két pillanat alatt dorombolni kezd. Különben később úgy belejött az ölben ülésbe, hogy már idegenekhez is felmászott, és órákon keresztül durmolt az ölükben.

Máskor meg nálam vett fel hihetetlennél hihetetlenebb pózokat alvás közben. Valójában azóta is imád lelógatott fejjel aludni. Biztos azt hiszi, okosabb lesz, ha hagyja, hogy oda folyjon a sok vér.

Aztán ugyancsak megsértődött azon, hogy Naoko idekerült. De az is lehet, hogy egyszerűen csak olyan korszakában volt. Mindenesetre Kosztya egy darabig nem kért belőlünk. Valahol szerencse, hogy Naoko akkor még részeltetett bennünket abban a kiváltságban, hogy az ölünkben kucorgott...

Mert különben Naoko rögtön bújósan kezdte a az ittlétet. Eleinte tartott Kosztyától, hát természetes volt, hogy hozzánk járt menedéket kapni. Aztán egyre jobban összebarátkoztak, és mi lassan kiszorultunk a képből. Azért még voltak jó pillanatok, amikor lefoglalta a számítógép előtt ülők kezét.

Majd egyszer csak Naoko is megorrolt ránk. Mivel nem hoztunk egy még újabb és még kisebb kiscicát, ezúttal aligha foghatjuk a dolgot arra, hogy ezen sértődött meg. De az egyszer biztos, hogy Naoko nem kért többet az emberekből (annál inkább kért Kosztyából, akit mindenhová követ(ett), és ha nem találta, keservesen nyávogni kezdett), sőt, tiltakozva nyervogott, ha valaki fel merte venni. Alvás közben azért oda lehetett hozzá járulni, és mindennemű elmozdítás nélkül megsimogatni.

Ahogy a bejegyzés elején már céloztam rá, valójában ez a helyzet így volt egészen az elmúlt időkig. Kosztya még mutatott némi érdeklődést - főleg Bálint iránt -, őt fel lehetett venni, és akkor dorombolt, de ölben ülni kevésbé volt kedve. Naoko nem kért semmiből. Aztán tegnap filmnézés közben ölbe vettük Kosztyát, aki heves dorombolással nyúlt végig mindkettőnkön (hihetetlenül nagy!), és végigaludta a filmet. Este pedig Naokót vettem fel, ráadásul Kosztya mellől, és nem hogy semmi kifogást nem emelt, de akkor már maradt és el is aludt nálam. Szóval van remény. Mondhatni, látom a fényt az alagút végén. Részben azért, mert Naoko éppen itt ül az ölemben (és nagyon szeretne írni a gépen, de nem hagyom), részben pedig, mert ma is megmaradt a kezemben egy kicsit. Mégpedig tisztára úgy, mint egy kisgyerek: