Néha mindenkinek szüksége van néhány órányi nyugodt magányra. Még Kosztyának is, pedig az ember azt hinné, hogy nem stresszes az élete. Úgy tűnik azonban, hogy éjjel-nappal felügyelni Naokóra, támaszt nyújtani neki, továbbá szopizási felületet, valamint néha oktató jelleggel ellátni nagytestvéri pofonokkal és fülharapásokkal nagyon is fárasztó tevékenység. Ezért van az, hogy néha Kosztyának kell egy kis magány. És ilyenkor felmegy a ház legmagasabb szekrényénak tetjére, összegömbölyödik a bőröndön, és még a leghangosabb Naoko-hiszti sem tudja onnan lecsábítani.

Bizony, Naoko elgondolkozott már azon, hogy még oda is kövesse Kosztyát, de egyelőre úgy döntött, hogy ez meghaladná az ő képességeit. Úgyhogy más helyet kellett magának keresnie, ahol ő is elütheti azt a néhány magányos órát - amire egyébként mindenkinek, tehát neki is nagy szüksége van.

Így történt, hogy amikor az ártatlan gazda benyúlt a dohányzósztal alsó rekeszében lévő kosárkáért, amiben máskor zsepit tart, valami puhát, szőröset és meleget tapintott. Egy ilyesfélét:

Ami tágabb perspektívából nézve így festett:

Kiderült, hogy Naoko felfedezte, hogy éppen belefér a kosárba, és ettől fogva ezt tekintette főhadiszállásának. Persze mi tudjuk, hogy ez csak időszakos törzshely, mert előbb-utóbb nem fogja már tudni belepréselni magát oda. (De az is lehet, hogy még előtte szétrágja az egészet...) Addig azonban Naoko elégedetten pislog ki a kosarából.

Sőt, ha az ember kosarastul veszi az ölébe, még ott is marad! Félig ölben és simogatva (ne feledjük, közben Kosztya éppen elhanyagolja szegénykét), félig autonóm lényként a kosárban. Ezzel a megoldással még egy olyan magányosan sétáló macska is ki tud egyezni, mint Naoko.

Aztán meg olyan is van, hogy nyújtózkodik egyet, kiborul a kosarából, és a galád embersereg rajta kacag.

De az ilyesmi sértődést vonhat maga után...