Tegnap éjjel egy körül Naoko úgy döntött, hogy egy időre kipihente magát, és az alvás helyett inkább futkosásra és különféle kihívásokra van szüksége. Ezen tevékenységét idővel kifejezetten ismerős hangok kezdték kísérni: mintha a kinti, könnyebben megközelíthető galéria lépcsőit tapodnák tapasztalatlan és bizonytalan tappancsok. És mivel sokáig halogatott munka mellől könnyű a felállás (van, aki nem ismeri ezt az ősi, bölcs közmondást?), át is mentem a másik szobába ellenőrizni a hipotézisem. Addigra Naoko már az utolsó lépcsőfokokat taposta, ami kifejezetten nagy teljesítmény egy olyan beszari macskától, mint ő, aki már egy átlagos méretű székről is csak akkor mer lejönni, ha az élete vagy a gyomra telítettsége múlik rajta, az ülő ember térdéről pedig csak akkor tud lemászni, ha az illető kinyújtja a lábát.
A vadonatúj helyet nagyjából tíz perc alatt feltérképezte – ezt onnan lehet tudni, hogy akkor hangzott el az első „most ez már nem olyan izgalmas, kicsit unatkozom”-jellegű nyávogás (amit legtöbbször az étkezést befejezve, életének új értelmet keresve szokott hallatni). Mindehhez végig asszisztálnom kellett, mivel Kosztya teljesen kiakad, ha a kicsi valami olyasmit csinál, ami addig csakis az ő privilégiuma volt, ezért mindenáron csatlakozni akart Naokohoz lerendezni az ügyet. Ezzel nem is lenne semmi gond, ha a két méteres magasságban való lerendezésnek nem lenne borítékolhatóan egy két méteres zuhanás a vége a kisebbik fél részéről (amit persze magától is csaknem képes volt elkövetni, a legkülső, vékonyka, semmibe sem vezető peremet becélozva – az asszisztencia második oka). Így Kosztyát távol kellett tartani, amit a sokadik sikertelen (azaz általam erőteljesen meghiúsított) próbálkozás után elfogadott: onnantól tágra nyílt szemekkel és rettenetesen rosszalló arckifejezéssel bámulta, hogy mi történik odafent.
Eleinte persze nem történt semmi szokatlan: Naoko megtalált mindent, amivel rosszalkodni lehet, és megtette, ami tőle tellett, lett légyen szó a felteregetett ruhákról vagy a magnó kábeleiről.
Aztán olyan fél óra után kezdtem megunni a testőri hivatást, főleg, hogy azért nem a félbehagyott munkámért viszont fizetnek, így megpróbáltam rábeszélni Naokót, hogy talán irányozza lépteit a földszint irányába (levenni nem akartam: nem árt, ha megtanul lejönni is onnan, ahová a jövőben már bármikor fel tud és fel is fog menni – az ő életfilozófiája szerint ugyanis minél feljebb van az ember macskája, annál közelebb a Tiszta Fény vagy a Nirvána vagy valami hasonló). Az első, alant videón is megtekinthető próbálkozás azonban kudarcba fulladt, az én szempontomból legalábbis – az övéből nézve csak átértékelődtek a dolgok. Miután felmérte ugyanis, hogy lefelé kész tornamutatvány, abból is a félelmetesebb fajta lenne haladni, felfelé ellenben semmiség az egész, megfordult, és visszatért a galériára. Kaja vagy alom ott ugyan nincs, de annyi baj legyen, legalább a lépcsőzéssel nem kell szenvedni.
Úgyhogy kezdődött előlről minden: Naoko célzatos elhelyezése az utolsó előtti lépcsőfokon, majd Naoko felfelé történő távozásának végignézése. Naoko célzatos elhelyezése a kettővel az utolsó előtti lépcsőfokon, majd Naoko elvetélt kísérleteinek és farokkergetésének végignézése, és így tovább. Aztán csodával határos módon mégis megindult lefelé. El is jutott az ötödik-hatodik lépcsőfokig, ahol is valamit elhibázott, és pörögve-forogva lebucskázott szegényke a földre, minden lépcsőfok – igaz, nem túl szakszerű – érintésével. Baja szerencsére nem lett, legfeljebb az önérzetének: felállva szomorúan bevonult volna a dobozába, ha magamhoz nem ragadom.
A történet alternatív befejezéseként pedig álljon itt az eggyel korábbi lépcsőzése, amikor közel sem jutott el a galériáig, ám még onnan is igen sok gondolkodást igényelt tőle a lejutás.
