Azoknak, akik régóta követik a cica-helyzetet nálunk, nyilván nem meglepő, hogy nem bírtuk ki sokáig egy macskával. Tudjuk, hogy soha semmi se biztos, de azért szerettük volna lecsökkenteni a rizikófaktort, ezért kacérkodtunk a tenyésztett, fajtatiszta cica gondolatával, és mivel ebben támogatást is kaptunk, ezen a vonalon indultunk el. Ezután már csak a fajtáról kellett dönteni, amihez beszélgettünk ismerősökkel, nézegettünk a youtube-on bemutató kisfilmeket, és tenyésztők honlapjait. Minden szempontból ideálisnak tűnt a sziámi. Játékos, vidám, szép (már amennyiben kis fülű) és hangos (jó, nem ezért, hanem ennek ellenére választottuk).

Találtunk is egy szimpatikus tenyésztőt, édes, szeptemberi születésű cicákkal – és ma átvehettük Naokót. (Igen, ez egy japán név, és a japánok is a vezetéknevet teszik előre.) És, mivel bizonyára felmerül bennetek, hogy honnan vettük, örömmel elmesélem: Naoko Murakami Haruki egyik regényének női szereplője, a Sirajuki szó pedig saját gyártmány, (mivel a regényszereplő nem kapott családnevet az írótól), és a jelentése „fehér hó”*.

Útközben Naoko csak egy kicsit nyafizott, aztán leheveredett a takaróra a cicahordozóban, bámult ránk a gyönyörű, kék szemeivel, és ha bedugtuk az ujjunkat, hozzádörgölőzött. Közben felmerült benne, hogy aludna egyet, de a troli hangja mindig felébresztette... Aztán hazaértünk, meggyőztük, hogy nézzen körül, és persze találkozott Kosztyával. Az újonc megjelenése komoly szőrborzolást, fújást és morgást váltott ki Kosztyából – de Naokót se kell félteni, vette ő a lapot, és visszafújt néha.

Aztán volt szaglászódás is, mert Kosztyát érdekelte az is, hogy ez itt miféle. És némi visszafogott pofozkodásra is sor került.

Naoko egy idő után rájött, hogy itt két szoba van, és amikor felfedezte a másodikat is, megtalálta benne a bújócsövet. És – ugyan Kosztya arra van trenírozva, hogy abban a csőben vadászni kell – Naoko kiváló hálózsáknak találta, és belekucorodott. Kicsit helyezkedett, kicsit kimorgott az arra járó Kosztyára.

Később előjött, evett és játszott is egy nagyot. Most pedig hihetetlenül lassan jött össze ez a bejegyzés, mert a kezemben feküdt, és tökéletesen kisajátította az egyik kezemet, hogy annak dőlve aludjon.

* És mint utóbb kiderült, annak a fehér lónak, amelyet a Magyar Királyság adományozott a japán császárnak a tengelyhatalmak közé lépésünk örömére, szintén ezt a nevet adták (mármint csak a Sirajukit).