Kosztya köszöni szépen, jól van, noha hajlott kora miatt (4 hónapos is elmúlt már) egyedül játszani már ritkábban szokott, és a nevelői segedelmével történő játékban is lustább valamicskét – mindezek alól kivételt képez az egyik melegítőfölső zsinegén lógó műanyag golyócska, amivel bármikor képes pofozkodni egy sort. (Kellene neki egy társ, de ilyen irányú terveinkről majd csak akkor írunk, ha már nem csak terv lesz.)

Reggelente viszont újabban hangversenyt tart a másik szoba zárt ajtaja mellett, bevetve a legmagasabb és lehetőleg leghangosabb hangszínét – ma reggel még a másik szobában lévő, az alvó-galériával egy szinten lévő galériára is felmászott, hogy biztosan meghalljuk, ne vesszen el csöppnyi hangja, míg felér két méteres magasságba. Korábban is eszünkbe jutott már, hogy esetleg van benne valami sziámi-vér (talán picikét nagyobb a füle az átlagnál, és a sziáminak, ha összefekszik egy házimacskával, eléggé házimacska-szerű utódai lesznek), és ez csak megerősíti: állítólag a bengálik és a sziámik tulajdonsága ez a reggeli vircsaft.

Aztán ha kinyílt az ajtó, elhallgat, és irány az ágy:

Ha viszont valaki megzavarja egy váratlan simogatásrohammal, csak győzze állni a pillantását:

Úgyhogy egyik reggel, ha már amúgy ember-módra elheveredett az ember-ágyban (oldalt fekve), megnéztem, hogy tetszik neki a puha dunnya. Nagyon. Vagy másfél óráig mozdulatlanul aludt benne, akkor is én rugdostam ki onnan, ágyazásra hivatkoza:

Azaz pontosabban a „mozdulatlanul” nem teljesen igaz.