Elöljáróban: ez nem dicsőítő szöveg lesz. Éjjel fél tizenkettő van, most értünk haza az autóval tíz percre lévő állatkórházból, ahová háromnegyed kilenckor indultunk. Az ott eltöltött idő, megkapott kezelések pedig alig-alig látszanak meg Nyinán. Jöjjenek hát a részletek.
Holnap fél 11-re van ultrahang időpontunk. Éppen ezért, habár láttuk és érzékeltük az elmúlt egy-két nap során, hogy Nyina állapota bizony romlik, nem léptünk semmit. Hiszen a vizsgálat nagyon közel volt, így próbáltunk reménykedni aggodalom helyett. Pakoltuk bele fecskendőben a vizet – amit előbb-utóbb kihányt –, raktuk elé az ételt – hol megette, hol nem, de végül mindig kihányta –, simogattuk, meleg fűtőtest mellé ültettük. És reméltük, hogy hamarosan pontot tehetünk az ügy végére.
Ma este azonban egyszer csak azt látjuk, hogy Nyina a saját hányásában fekszik a radiátor alatt, nem mozdul, kijjebb húzásra, lemosdatásra alig reagál. Továbbra is hörög, nyelve kinyújtva, most már teljesen csapzott szegényke, néha öklendezik, és lemondóan fekszik a radiátor mellé állított széken. Nohát, mit tehet erre a kétségbeesett, kisállatát igen-igen szerető gazda? A rokonoktól szállítást rendel, és irány az éjjel-nappal nyitva lévő állatkórház. Mert ez ugye tarthatatlan, és mert az a gondolat, hogy mondjuk holnap reggel arra menjek ki a szobából, hogy ott fekszik egy halott macska, nem kicsit riasztó.
Azt, hogy az állatkája állapota tarthatatlan, rajtunk kívül meglepően sok gazdi gondolta még így, tehát hiába van vasárnap, november 1-e, este kilenc óra, három-négy állat és a hozzájuk tartozó hat-hét ember a váróban ül. Nem bizakodunk. (Hogy mikor tarthatatlan egy állat állapota, erről ne nyissunk vitát. Mindegyikükkel sokat el tudtak szöszmötölni odabent, és ránézésre egyik se nézett ki olyan rosszul, mint a nyelvét kinyújtva tartó, nyáladzó, egyre lassabban lélegző, csapzott Nyinka. De mindenkinek a sajátja a legkedvesebb…) Lassan fogynak az előttünk érkezettek (mögöttünk is gyűlik a sor), az ember egyre jobban aggódik, hogy egyáltalán lesz-e még értelme bemenni, és közben az idő gyorsan telik. Ez már csak azért is érdekes, mert az ajtóra kiírt információ szerint éjjel tíz és reggel fél nyolc között 5000 forint ügyeleti pótdíjat számolnak fel.
Csaknem tíz óra van, amikorra sorra kerülünk. Megmutatjuk a macskát, panaszokat soroljuk, kinyomtatott papírjainkat lóbáljuk, említjük, hogy holnap ultrahang. Akkor ő csak infúziót ad neki. Át a másik kezelőbe, ahol a legyengült kiscica néhány nyavintással elviseli a borotválást, tűbehelyezést – nagy szerencséjük van ezeknek, mert a múltkor végül lemondott az orvos az infúzióról, amikor három ember fogta le a 800 grammos cicát, aki karmolt-rúgott-harapott, és végül nyert. Infúzió sikeresen bekötve, még némi gyógyszer bele (kaptunk róla papírt, nem nézem meg, mik és hogyan), valamint szuri is megy a cicának. Megállapítják, hogy nagyon ki van száradva – én meg mit mondjak? Hogy egész nap töltögettük bele a vizet? Ugyan minek?
Otthagynak a cicával, addig a másik kezelőben lerendeznek egy másik cicát, akit az előttünk lévők hagytak bent. Ezalatt egy ponton nem csöpög tovább az infúzió, de mi laikusok vagyunk, nem tudjuk, hogy kellene nekik szólni. Így, mikor visszajönnek úgy tizenöt-húsz perc múlva, elmondják, hogy a cica felhúzta a lábát, és ezt ne hagyjuk máskor, mert akkor nem megy bele az infúzió. Most már figyelünk, de hogy ne unatkozzanak annyira, ők behívnak egy másik beteget. Vizsgálgatják, beszélgetnek.
Mivel az a kezelő, ahol mi vagyunk, a betegszoba, van még ott sok cica ketrecekben, néha kórusban nyávognak, néha beletörődőbben ülnek, fekszenek. Egy ponton az asszisztens átjön hozzánk, elégedetten leveszi az infúziót, kötést rak a cica lábára (a tű marad, hogy ha holnap még kell infúzió, ezzel ne legyen gond), majd visszamegy a másik szobába, ajtó bezár, ott a másik cica vizsgálatát folytatják. Se szó, se beszéd, se infó, se semmi. Állunk, Nyinkát simogatjuk, látjuk, hogy bár a szőre jobb állapotban van, a fejét ferdén tartja, nyáladzik, kicsit még hány is, máskor csak öklendezik. Harminc perc telik így el, míg odakint megbeszélik, hogy a cica szokott-e szaladgálni, túl kövér-e, mikor rendel itt legközelebb ez az orvos, miért kerül többe a kezelés, mint amúgy (mert ünnepnapon minden 2000 forinttal drágább!), és akkor mikor is lesz itt az orvos, és milyen betegségekben nem szenved a cica.
Végül csak kimegy a másik beteg, és átjönnek hozzánk. „Á, a kolléganő már leszedte az infúzióról!” mondja az orvos, aki ezek szerint nem is tudta, hogy mi a semmire várunk itt bent? Meglehet, hogy Nyina kaphatott volna még ugyanannyi ideig infúziót? Talán az jót is tesz neki? További megállapítások: No lám, megint hányt, hát ez bizony nagyon nem jó, mert hogy ha így reagál a gyógyszerekre, amiket kapott, az nem jó. Hát akkor már csak a papírok kitöltése van hátra. Mi már akkor őszinte emberek voltunk, szóval megpróbáljuk kipuhatolni, hogy ő milyen esélyeket lát. Rengeteg pénzt, időt, energiát, könnyet, izgalmat szántunk eddig is Nyinára. Imádjuk, de ezek a dolgok nem határtalanok mifelénk, szóval nem mindegy, hogy meddig tart mindez, és mennyi az az annyi.
A válasz bizonytalan, az ultrahang mindenképp kell. Ez a macska nehéz eset, talán kórházi kezelés kell majd neki (amit láttam a kórházból, hát nem lenne nagy kedvem ilyen helyen hagyni a cicát… de ezt se én döntöm el…). Igen, lehet, hogy az ultrahang után se tudnak majd semmit sem mondani. Bizony, ki látott ilyet, ez nem normális. Hát ennyi. Papírok, nyomtatás, viszlát. (Ne adja az ég!) Egy és egy negyed órát töltöttünk el odabent. Ebből felet a macska kezelésével, negyedet az adatokkal, papírokkal.
Azt elmondanám, hogy tíz előtti betegeknek számítottunk, a játék 5100 Ft volt, a cica kétségkívül nincs már kiszáradva – de itt hörög, öklendezik, nyáladzik szenved a radiátor alatt. Ételből nem kér, lábát fájlalja. Szóval mintha ott se jártunk volna… Ráadásul, habár ünnep- és vasárnap van, itthon egy határidős munka várt Bálintra, amit nem tudott csinálni ezalatt, tehát éppen az időnk is elég drága volt. De ez legyen a mi bajunk. Nem tudom, mit várjak a holnaptól, mit reméljek, vagy akármi.
