Tíz nap nagy idő gyerekek és kismacskák életében is. Kosztya a duplájára nőtt, mire hazaértünk. Főleg hosszban lett nagyobb, meg a pocijára hízott még, nehogy azt higgyük, hogy éheztették. Továbbá rosszcsont lett, és már egészen jól tudja szabályozni a dorombolást, szóval most már lassan el lehet hinni, hogy ha dorombol, akkor elégedett, és ez nem csak egy ösztönös hang a részéről.
Gyanakszom ám, hogy kapott némi kiképzést az egészséges táplálkozásról, valamint a reformkonyháról, mert ma befalt egy adag főtt karfiolt. A dolog úgy indult, hogy szeretett volna segíteni a főzésnél, de én nem hagytam. Egyre lelkesebb és izgatottabb lett, mígnem végül már úgy érezte, megőrül, ha legalább nem kóstolhatja meg azt, amit mi fogunk enni. Ennek jeleként ült a lábam alatt, nyávogott olyan kétségbeesetten, mintha éheztetném vagy éppen szállítanám valahová az utált utazókosarában, és néha megpróbált felmászni a lábamon.
Ekkor esett le egy kis darabka karfiol elé. Ezt hittem, csak játszik vele, de utóbb kiderült, hogy arra várt, hogy kihűljön, majd megette. Próbaképpen kapott még egy darabkát, és amikor megismételte az eljárást, többet is lehűtöttem neki, és a tányérjába tettem – izgatott nyervogással követett –, ezt is befalta, de aztán köszönte szépen, többet nem kért. És a fotóhoz se volt hajlandó pózolni vele – inkább szeretett volna játszani a fényképezőgépről lógó zsinórral. Ezért nincs bizonyíték. mindenki kénytelen elhinni nekem, hogy Kosztya egészségesen táplálkozik.
Továbbá tornamutatványokat is tud. A galériáról átugrik a könyvespolc tetejére, és, ami nehezebb, vissza is ugrik! Igazán büszkék vagyunk erre a teljesítményre – ő is, ahogy a mellékelt ábrán is látható.

Most az ölemben ül, és zavarja az a buta szokásom, hogy az egeret fogom, amitől a karom magasra kerül, és neki, ha a lábát rá akarja tenni – márpedig annak ott a helye, egy emberi kézen! –, nagyon ki kell nyújtózkodnia. Nehéz macskának lenni, mert az emberek olyan értetlenek!