Mikor legutóbb Kosztya étkezési szokásairól szóltunk, még csak annyi volt biztos, hogy a szülőházában meglehetősen elkényeztették: csak Whiskas-konzervet kapott élete első heteiben, így aztán nem is nagyon csodálkozhattunk azon, hogy a száraz táplot nem hajlandó megenni. A macska önérzetes állat, és ezt Kosztya is bebizonyította: inkább 24 óráig nem eszik semmit, mintsem hogy a száraz kaja a szájába kerüljön. (Azt azért érdemes megjegyezni, hogy ez a bizonyos száraz kaja korántsem az alsó árkategóriából való, és elméletileg egy macska minden igényét kielégíti, satöbbi satöbbi, egyszóval nem sós vízről és szárazkenyérről beszélünk.) Tanácsot kértünk tehát az állatorvostól, hogy hogy kezelhető az ilyen helyzet, amennyiben a „hagyjuk rá, és adjunk neki mindig konzervet” nem opció. Úgyhogy elkezdtük keverni a pástétomot a szárazzal, hogy megszokja az ízét. (A keverés persze eufemizmus: egyesével a kajába nyomkodtuk a szemeket.)

Aztán Kosztya megbetegedett, amit egyébként nagyon jól kiszúrtunk (nem játszott a kedvenc játékaival sem, ellenben viszont életében először az ölünkbe mászott – azaz ha nem érintkezett volna egy halálos beteg kiscicával korábban, nyilván nagyjából annyit mondtunk volna csak az aggodalom helyett, hogy nicsak, mik nem vannak – de jó, hogy gyanakvók voltunk, mert a cicának 40 fokos láza volt), és levittük az állatorvoshoz. És mivel a beteg macskának ennie kell, mindegy mit, csak erősödjön,  ő pedig még a konzervet se ette, adtunk neki jó zsíros tejszínt tejjel keverve, meg tejfölt és hasonló luxuscuccokat – na persze annyira nem bizonyult betegnek (hála az égnek), hogy ezeket se egye meg. Aztán pár nap antibiotikum-kúra után meggyógyult – a kaját pedig ennyi idő alatt köszönettel megszokta.

Úgyhogy új taktika után kellett nézni, hogy a mocsok válogatós macskája hajlandó legyen megenni az egyébként úrimacskának való ételeket. Az nyilvánvaló volt, hogy amíg van a tálkájában a tejszín-tej keverékből, addig máshoz hozzá sem  fog nyúlni, úgyhogy ettől hamar megváltunk. Na de hogy vegyük rá, hogy valamit azért egyen?

Mikor már nagyon rég nem vett magához semmiféle táplálékot, eszembe jutott a mentő ötlet: meglocsoltam a kajája tetejét egy kevéske tejszínnel. Mire Hülye úr, a macska, rávetette magát a tálra, és fél perc alatt bezabált mindent, amit talált, noha tejszín csak a legfelső rétegre, annak is csak kis részére jutott. Mindenesetre az elkényeztetésnek úgy tűnik, egy nagy előnye is volt: azóta simán és minden további nélkül megeszi a szárazat is, amennyiben a tetejére teszünk körülbelül kettő csepp tejszínt. Azt lenyalogatja fél másodperc alatt, aztán boldogan megeszi a kajáját. Sebaj, nem az eszéért szeretjük.

A másik evéssel kapcsolatos újdonság, hogy újabban, legyen akármennyire is jóllakva, totálisan megőrül, bevadul, szakszóval szólva a feeding frenzy állapotába kerül, noha ezt a tudósok leginkább halak, főként cápák esetében figyelték meg, de hát nem mutattuk meg a tudósoknak Kosztyát, ez lehet a hibájuk oka. Tök mindegy neki, mit eszünk, ő akkor is akar belőle, és ami a legfurcsább, hogy általában meg is eszi, ha kap is belőle. Oké, az ecet-alapú salátát nem ette meg (nem mintha ettől abbahagyta volna a hisztérikus rohangálást a kajáig, aztán onnan, ahová löktük, messze szintidőn belül vissza újra a kajáig), de tegnap éjjel például kapott tőlem egy kis darab Hit-kekszet, annak is a csokimentes részét, és annyira bevadulva falta fel, hogy közben többször lezuhant a sámliról, amire egyébként felmászott. (Ráadásul esés közben is csak a távolodó kekszdarabkát figyelte, így aztán még a „macskák mindig négy lábra, vagy egyáltalán lábra esnek”-tézist is megcáfolta.) Megeszi a pizzahéjat, az agyonfűszerezett sült húst, a csokis nápoliyt, és bár nyávogott a szőlőért is, értelmezni már nem tudta a gyümölcsöt, mert gömbölyű alakja miatt a megevés helyett inkább játszani kezdett vele.

Ma reggel pedig reggeli után az asztalon maradt egy összekötött nejlonzacskóban egy negyed szárazodó kenyér. Amikor legközelebb arra jártam, a kenyér a földön volt – lehajolva érte meg azt vettem észre, hogy a zacskón nagy lyukak éktelenkednek, a kenyér pedig alaposan meg van rágcsálva. Úgyhogy mielőtt kidobtam a kenyér maradékát, letörtem neki egy darabot, hadd örüljön. Alábbi kép az ez utáni örömteli állapotot örökíti meg, az utána következő pedig azt, amikor észrevette, hogy fényképezem, ezért két okból is megindult felém: egyrészt mindig bepózol a fotózáshoz, másrészt imád játszani a gépből kilógó szalaggal.